Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

A táncokról bővebben

A magyar néptánc sajátosságai

 

 

A magyar tánc tartásával, formáival, különös lelkületével messze kimagaslik más nemzetek táncai közülTánc közben a magyar ember szinte semmit sem tud a körülötte levő világról. Arca, tartása, egész lénye a tánc hatása alatt áll. A magyar táncban a férfinek uralkodó szerepe van; a nő mozgása a tánc közben nemesen egyszerű. Mialatt a férfi táncol, a nő vagy mozdulatlanul szemléli őt, vagy egészen kis mozdulatokkal mozgatja magát a férfi táncának hatása alatt. Ez az összhang szinte párbeszéd, a férfi kiállása, bátorság, magabiztosság, kitűnni akarás; a leány szerény, finom mozgása, elismerő arcjátéka szavak nélküli felelet.

A magyar tánc lélekből eredésének tulajdoníthatjuk, hogy a táncfigurák annyifélék, ahány ember táncolja őket. Az igazán magyar táncnak csak a kötetlen táncokat fogadhatjuk el. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar tánc rendszertelen, csakhogy belül való törvényszerűsége az egyén egész életét, érzéseit közli abban a rendben, ahogy az a táncosnál jelentkezik. Jellemző vonása a magyar táncnak a következetesség. Az ünnepi szokásban előforduló táncok mindig okszerű rendben következnek egymás után. A magyar néptáncok sajátosságaihoz tartozik az is, hogy férfi leánnyal összefogódzkodva ritkán táncol. A legény legtöbbször a leány előtt figurázik, ügyességét mutogatva, majd elkapja a leányt és csak akkor fordulnak egy párat összefogódzkodva. Sajátsága még a csoportos figurák többszöri megismétlődése. Ebben vidékenként vannak eltérések, de abban minden táj népe megegyezik, hogy háromnál kevesebbszer nem végzik a figurákat. Egyes tájak magyar tánca magán viseli a környező népek hatását, a magyarság átalakító ereje minden idegen táncformát magyarrá tett. A magyar embernek a magyar zene és a magyar tánc a levegője. Ebben otthonosan, szabadon érzi magát. "Ez a tánc és ez a nóta úgy hozzátartozik a magyar emberhez, mint a feje, karja vagy a lába. Nélkülük csak roncs és nyomorék lehet, s ha elveszti őket, vesztességébe hamarosan belepusztul" (Bartos Mónika).

Az alkalomhoz kötött táncok a magyar néptánckincs egyik funkcionális csoportját képezik. Szélesebb értelemben ide tartoznak mindazok a táncok, amelyek az ünnepi szokás keretében fordulnak elő és más szokáselemekkel együtt az ünnep céljának kifejezői. Vannak köztük olyan sajátos táncok, amelyek nemcsak funkcionális, hanem formai és zenei tekintetben is elkülönülnek a szórakoztató és bemutató jellegű táncoktól. Ezeket a magyar néptánckutatás rituális vagy szertartásos táncoknak nevezi. Egyes táncok célja elsődlegesen az ősi termékenységvarázslás, a megtisztulás vagy a bajelhárítás. Más ősi magyar táncok a fölavatást, a közösségbe való befogadást, a tiszteletadást szolgálják, vagy valamilyen társadalmi csoporthoz csaló tartozást fejeznek ki. A magyar tánchagyományban aránylag kevés olyan tánc él, illetve élt, amely csak rituális funkcióban fordult elő. Sokkal több az olyan táncfajta, amely alkalmasint rituális és mulató funkciót is betölt ugyanabban a közösségben.

 

Magyarországi néptáncdialektusok

 

A magyar nyelvterület különböző részei más-más mértékben, egymáshoz képest fáziseltolódásban fejlődtek. Ami az egyik vidék tánckultúrájában gyorsan ment végbe, az a másikban lassan vagy egyáltalán nem érvényesült. Az úgynevezett peremvidékek (Székelyföld, Palócföld, Őrség, a szlavóniai magyarság, Csángóföld stb.) az országos vérkeringésbe kevésbé bekapcsolódva lassabban fejlődve olyan régies, ősi táncjellegeket őriztek meg, amelyek a központi területről már régen eltűntek. A történeti korszakonként jellemző táncdivathullámok is hozzájárultak az ősi magyar tánckultúra széttagolódásához, illetve egységesüléséhez. Hatásukra egy-egy terület ősi tánchagyománya teljesen felmorzsolódott, míg más vidékekre e divatok teljesen hatástalanok maradtak. A különféle divatszerű jelenségek egymásra rétegeződve sajátos felépítést alkotva határozták meg egy-egy táj tánckultúráját. A felbomló ősi pásztorkultúra a falusi parasztság tánckincsébe behatolva olyan reneszánszát eredményezi a régi stílusú tánckincsnek, hogy ez csaknem egyenrangúvá lett a XIX. század folyamán egyeduralomra jutó új stílus csárdás- és verbunkanyagjával. A más népekkel való érintkezés, kölcsönhatás és keveredés szintén hatott ősi tánckultúránk táji változatainak kialakulására.

A magyar táncdialektusokat többen csoportosították; mi a Felföldi László - Pesovár Ernő (1997) féle felosztást vettük alapul.

I. A nyugati- vagy dunai táncdialektus jellemző táncfajtái a pásztortáncok, az ugrós, a leánykarikázó, a verbunk, a lassú- és a friss csárdás és a sokszínű lakodalmi tánckészlet.

1. Északnyugati dialektusterület. Főbb jellegzetes táncok: a leánykörtáncok, a régi eszközös táncok, a verbunk, a csárdás helyi változatai, a mulatsági alkalmakhoz fűződő marsok és a menyasszonyfektető gyertyás tánc.

2. Csallóköz és Szigetköz. A honfoglaló magyarság e régi telephelyeiről még hiányos táncgyűjtésekkel rendelkezünk. Jellemző a verbunk (főleg a körverbunk), a pásztortáncok, a csárdás, a menyasszonyfektető gyertyástánc és az újabb keletű polgári eredetű sottis polka.

3. Rábaköz. Jellemző a verbunk (zsöllérverbunk és gazdaverbunk), a csárdás, a dús vagy mars, az eszközös táncok és a köcsögös játékok.

4. Nyugat- és Közép-Dunántúl. Jellemző a kanásztánc, a seprűtánc, a verbunk, a bakonyi svábok Tunkentanz-a, a lakodalmi seprűtánc, a Balatoni-felföldi nyúltánc, a Dél-Dunántúlon a mozsártánc, a lakodalmi menyasszonyfektető gyertyás tánc és a Zala megyei Bene Vendel tánca.

5. Dél-Dunántúl. Jellemző a kanásztánc-ugrós, a kanásztánc-verbunk, a verbunk, a takácstánc vagy sapkatánc, az üvegestánc, a (friss) csárdás, a lassú csárdás, a leánykarikázó (balkáni kapcsolatra utal a kocsikala) és a lakodalmi táncok.

6. Kelet-Dunántúl. Jellemző a verbunk, a csárdás, a cinege, a háromugrós (verbunk mars), a leánykarikázó és a lakodalmi táncok.

7. Kalocsa vidéke. Jellemző a kalocsai mars, a fércelés nevű leánykarikázó, a verbunk és a lassú csárdás.

8. Kiskunság, Solt- és Tápió-vidék. Kedvelt tánc a tudoló, a kunszentmiklósi törökös tánc, az ugratósnak kun legényes nevű változata, a karikázó helyett a körcsárdás, a Solt vidéki szóló verbunkos (Ecseren a huszárverbunk, Maglódon a cifrálás vagy cifruváltás), előfordul a seprű- és sapkás tánc és az Oláh leány tánca.

II. A középső- vagy tiszai táncdialektus jellemző tánctípusai a pásztortánc, a botoló, a leánykarikázó, az ugrós, a verbunk, a lassú- és friss csárdás és a lakodalmi készletből az osztótánc.

1. Felső-Tiszavidék. Jellemző a magyar verbunk, a nyíri verbunk, a Nyíregyháza környéki hopszpolka, a régi oláhos, a túrtánc, a verbunk (a magyar verbunk, a magyar szóló, a csárdás egyedül és a csapásolás), a csárdás (lassú-, magyar-, ugrós-, félugrós-, hármas- és körcsárdás), a kerektánc vagy négyelés, a játékos kacsázás és gácsértánc, a lakodalmi táncok, az eszközös pásztortáncok és a botoló (botolás, botvágás, botösszevágás, botfektérozás, bottal játszás, hatvágás, botostánc, kondástánc, juhásztánc és pásztortánc).

2. Északkelet-Felvidék. Jellemzi a verbunk (sarkantyúzás, hatoztatás, pusztafalusi sarkantyús), a csárdás (konyhatánc), a karikázó, a lakodalmi osztótánc és az erdőbényei bodnártánc.

3. Keleti palócok és matyók. Jellemző a vasvári verbunk, a csárdás (kiskaritó, nagykaritó), a leánykörtánc (sergés), a pajtástánc és az eszközös pásztortáncok.

4. Nagykunság és Jászság. Jellemző a kétbotos pásztortánc, a seprűtánc (oláh kanásztánc), a történeti verbunk és a csárdás.

5. Dél-Alföld és Alsó-Tiszavidék. Jellemző az ugrós tánccsaládhoz tartozó oláhos, az ugrós, a kondástánc (mars), az ugrós darudöbögő, a lassú és a frisses csárdás (fertályos, félfertályos vagy lyuktágító).

III. A keleti- vagy erdélyi táncdialektus. Ezen ősi táncműfaj stíluselemei az erdélyi parasztkultúra változó keretében szerves fejlődéssel úgy egyszerűsödtek, hogy máig felismerhetőek.

1. Kalotaszeg. Jellemző a legényes (vagy figurás, csűrdöngölő, verbunk, nyolcas, fiús, ropogós), a lassú- és a sebes csárdás (szapora), a verbunk (hétrészes) és a polgári táncok közül a hétlépés és a gólya.

2. Mezőség. Jellemző a lassú magyar, a sűrű legényes (sűrű magyar, sűrű fogásolás), a ritka legényes (ritka magyar, ritka fogásolás), a verbunk, a női körtánc, a mezőségi páros (lassú cigánytánc, akasztós vagy butykos, a ritka csárdás vagy cigánytánc, a sűrű cigánytánc vagy szökős összerázás és a zsidótánc, a ritka szökős, a batuka, a tirnava vagy tirnoveanka, a szásztánc vagy szászka) és a polgári eredetű táncok közül a porka és a hatlépés valamint a Juhait kereső pásztor.

3. Maros-Küküllő vidék. Jellemző a pontozó (magyaros, verbunk, csűrdöngölő, figurázó), a lassú pontozó (ritka pontozó, régies, vénes, szegényes), a leánykörtánc (leányos, kapcsos, karikázás), a páros táncok közül a jaj-nóta, a lassú, az öreges, a forduló vagy cigányos, a csárdás (verbunk, székely verbunk, csűrdöngölős vagy szökős) valamint a féloláhos vagy korcsos.

4. Marosszék a székelység legfejlettebb tánckultúrájú területe. Jellemző a marosszéki forgatós (korcsos, vármegyei gyorsforgatós, sűrítős, vetélős), a szapora (sebes forduló, magyar forduló), a lassú csárdás vagy jártatós, a friss csárdás vagy cigánycsárdás, a szökős és a németes táncok (négyes-, hatos-, nyolcas gólya).

5. A székelységre jellemző a csűrdöngölő (verbunk, korondis, kalákás, legényes, figurás, magyarországi, ferkótánc, udvarszéki, szeredai négynyüstös stb.), a huszárverbunk (féloláhos vagy zsukáta). A tempóra utal a lassú, a csendes, az öreges, a magyar, az erdélyes lassú, a sebes és a serény; a mozgáskultúrára utal a jártatós, a léptetős, az eregetős, a sima, a szökős, a szöktető, az ugrós és a csűrdöngölő és a tájnevekre utal a sóvidéki, a korondi, az árvátfalvi és a szentmiklósi elnevezés. A polgári táncok közül előfordul a landaris, a németes, a ceppel, a polka, a valcer és a vansztep. Kötött németes kontratánc a hétlépetű, a háromdobbantós, a háromsirülős, a krajcpolka, a gólyás, a fenyegetős, az öreg zsidós, a lapostetű és a féllábas. A magyaros táncok közül ismerik a palotást, a körmagyart, a sormagyart, a huszárcsárdást, a honvédkeringőt, a bemenőst, a mennydörgős és a búcsúzkodót.

6. A Barcaság és a hétfalusi csángók jellemző tánca a magyar tánc (csűrdöngető vagy kalákás), a lassú magyar vagy csárdás, a seprűtánc, a román biul, a hóra és a szirbát. Német táncok: a keringő, a polka, a ceppel, a kalup, a hétléptű és a gólya. Háromfaluban (Tatrong, Zajzon és Pürkerec) ismerik a boricatáncot.

7. Gyimesi csángók táncai: a féloláhos, a verbunk, a lassú- és sebes magyaros, a csárdás, a kettős párjárató, a lakodalmas és a medvés tánc. A gyimesi féloláhos és a verbunk az erdélyi férfitáncok legegyszerűbb régies típusai közé tartoznak. Sajátos páros táncuk a lassú magyaros és a sebes magyaros. Balkáni jellegű táncaik a héjsza, a korobjászka, a tiszti héjsza, a legényes, a csúfos, a békási ruszka, a féloláhos héjsza, a hosszúhavasi, a régi héjsza és a kerekes. Újabb táncuk a kötött szerkezetű közép-európai, a németes; polgári tánc a háromsirülős, az egypattanós, a háromtoppantós, a hétlépés, a balánka, a csoszogtatós, a porka, a talján porka és a sebes polka, a moldvai, a sánta németes és a sormagyar.

8. A bukovinai székelység tánckincse - akárcsak a gyimesi csángóké - három stílusrétegre oszlik. 1. A régi székely és újabb magyar táncok mellett a bukovinai környezetben átvett 2. romános és 3. németes táncok csoportjára. Jellemző táncuk a silladri (páros silladri, körsilladri vagy csoszogtatós, árgyelános), a verbunk (csűrdöngölő vagy cigányos), a románoktól átvett lánctáncok (hora máre, szirba) és a páros táncok (ruszácska, huculenka), valamint a bukovinai németektől átvett valcer, stájer, trompolka, mazurpolka, klazurpolka, cigánypolka, kalup, szapora kalup, viszáskalup és a rizgetős. Jellemzők még a kontratáncok (bemenős, toppantós, kétféle toppantós, háromtoppantós, rop-rop, diótörő, viricses, gólyás, ruzsán, az Ajtóig megy vissza, fésűs, le Cibényig és a páros forgatós táncok (csattogtatós, fenyegetős, szuszteros, kaszás, köszöntős, Ez az Ádámé). Egy férfi két nővel járja a hármast, a sétálóst, a borozdánfutót, a vetéllőst, a karost vagy karhahányóst.

9. A moldvai csángók tánckultúrája eltér az erdélyitől, de csak kis mértékben ismerjük. A körtáncok közül ismerik a román dobogós hórát, a nagy hórát, a lánctáncok közül az elunelút, a botosánkát, a bulgarászkát, a korogyászkát, a hangút, a zsidóveszket, a rácát, a tulumbát, a garoficát és az oficeraszkát. Páros tánccal ötvöződött táncuk a csimpojászka, a hóra-polka és a lugosánka. Páros táncaik a didoj, az árgyélánka, a magyaros, a csárdás, a ruszászka, a románka, a keresel, a floricsika, a tindaja és a sarampoj. Sétálós a didoj. Játékos páros tánc a baraboj, a frumosica, a padurec, a sziminok, a musama, a kezecsászka; állatalakoskodó táncuk a kapra. A moldvai csángók táncaiban a legősibb magyar rétegek keverednek az idegen elemekkel.  /Dr.Kiszely István/

 

A balett kialakulása, 

 

a balettművészetről

 

Az európai reneszánsz udvarokban született meg a balett, amely először, mint kiegészítő művészet, később pedig mint önálló színpadi művészet él. A tánc a XIV. századik végéig az udvari életben kizárólag, mint szórakozási forma élt. A könnyen járható néptáncokat az egész udvar táncolta. A XV. században megindult az a folyamat,amely hasonló társadalmi körülmények között lezajlott Kínában, Indiában, Egyiptomban stb. , amikor az uralkodó osztály átalakítja a népi kultúrát, lassanként saját arculatára formálja. Ez a folyamat elsőnek Oroszországban indult el és néhány évtized alatt bekövetkezett a francia udvarban is. Az új udvari táncok már csiszoltabb mozdulatokat kívánnak meg, az uralkodó köszöntése, a párok fel- és lekérése, a hölgyek táncra kérése és vezetése szigorú szabályok szerint történik. E szabályok elsajátításához már külön tánctanulásra volt szükség. Megkezdődött a rendszeres táncoktatás, amelynek irányítására az uralkodók táncmestereket szerződtettek. A táncmesterek nemcsak tanítottak, hanem alkottak is, vagyis a néptáncokat -a kialakult illem szabályai szerint udvari táncokká finomították. Az oktatás következtében mind magasabb fokot ér el a tánc technikája és a közösség köréből hamarosan kiemelkednek a legügyesebb, legtehetségesebb táncosok, akik a bál szüneteiben művészetükkel elszórakoztatják a vendégeket. Ezzel megkezdődik a tánc, illetve a társas szórakozás és a színpadi tánc különválása. A társastáncok bonyolultabb, kifejezőbb formái mesterkeretbe foglalva színpadra kerülnek - s már ott is állunk a balettművészet bölcsőjénél.

AZ ELSŐ BALETT-BALLET ROYAL

Az első színpadi alkotás, Baltasarino Belgiojoso Ballett comique de la reine ( a királynő víg balettje) című műve 1581-ben Medici Katalin udvarában került színre. Ez a darab természetesen még messze állt attól, amit ma balettelőadásnak nevezünk. A ballet royalban nők nem léphettek fel, színpadi szereplésüket erkölcstelennek tartották, a női szerepeket is férfiak táncolták.

A FRANCIA AKADÉMIA

A francia abszolutizmus udvara rögzíteni akarta a kialakult színpadi táncot, ezért 1661-ben megalakította a Francia Táncakadémiát. Az Akadémia tagjai táncművészekből álltak, akik rendszerbe foglalták a balett-tánc kialakult szabályait. Így például az öt pozíciót, azaz alapállást két lábon, melyeknél a fő szempont a klasszikus balett máig is legjellegzetesebb ismérve, a lábfejek erős kifelé forgatása volt. A lábaknak ezt a kifelé forgatását nyomokban már a XVI. századi társastáncokban is fellelhetjük, de a táncmesterek akkor még pusztán a láb kecsessége miatt tartották ezt szépnek. A Francia Táncakadémia mesterei azonban már azt is tudták, hogy a kifelé fordított lábfő a térd biztosítja -plasztikai szépség mellett- az egyensúlyt és az ugrásokból való könnyed és veszélytelen érkezést. Ugyancsak foglalkoztak a klasszikus alapálláson kívül az egy lábon felvehető táncos tartások kidolgozásával is. A Táncakadémia munkássága nyomán fejlődésnek indult a klasszikus balett. Emellett a balett technikája szempontjából döntő változást jelentett a női táncosok színpadon való szerepeltetése. Köztudomású, hogy a női alkat hajlékonyabb, ízületei mozgékonyabbak, tágabbak, az izomzat puhább, a női mozgás lágyabb a  férfiakénál. Így a balett sok színnel, bájjal, légiességgel gazdagodhatott.

AZ OROSZ BALETT 

Oroszországban a XVIII. század elejétől, I. Péter cár uralkodásával, az érdeklődés a nyugati országok haladottabb életformája felé fordul. A cári udvar a francia példát utánozza. 1734-ben megkezdődik a táncosok hivatásszerű nevelése a szentpétervári udvari balett számára. A jobbágysorból kiemelt táncosok rendkívüli tehetsége meglepte a taníttatásukra szerződtetett francia mestereket. Az orosz női tánc tág, áramló mozdulatai, a férfi tánc ruganyossága, virtusossága, pátosza, az orosz nép lírai hajlama átjárta a kecses francia balettet és sajátos orosz balettstílust hozott létre. Az orosz balett sokat köszönhet annak a körülménynek, hogy a Francia Táncakadémia kegyetlen szigora következtében Oroszországba éppen azok a mesterek jutottak el, akik Noverre eszméit követték, vagyis a balett haladáséért küzdöttek. Ezek a művészek Párizsban nem érvényesülhettek,ezért szívesen szerződtek Oroszországba.

A MAGYAR BALETT